Olyan volt a munkakapcsolatom, mint a mesékben: kerek hét esztendőn át egyszerre két királyt szolgáltam: a pedagógusi és a pszichológusi pályát.

Mi volt az utolsó csepp a pohárban? Amikor közölték velünk, hogy mivel nem mindenki használja a közös levelező rendszert, ezért heti szinten ellenőrizni fogják, hogy ki lép be.

A minősítési eljárásokban már nem is mélyültem el: pszichológusként kötelességem folyamatosan képezni magamat, ezt klienseim és önmagam miatt teszem, nem azért, mert egy felsőbb hatalom megköveteli. Nem azért állítok össze egy csoporttematikát, hogy az a "portfóliómban jól nézzen ki". A rendszer ugyanúgy kezeli a felnőtteket, mint a diákokat: pontozzuk, értékeljük egymást.

Van még olyan terület, ami fölött nem tudok napirendre térni: miért és hogyan ellenőrzi a tanfelügyelő a pszichológusok munkáját? Mi az értelme egy olyan interjúnak, ahol mindenki csak önmagát fogja a legjobb színben feltüntetni?

Miért mondtam fel, miért választottam a bizonytalanságot? Érthetetlennek tűnhet a döntés: mától nincs állandó munkakapcsolatom. De nagyon egyszerű a válaszom: nem éreztem úgy, hogy a pszichológiai munkát nyugodt szívvel el tudom látni a pedagógiai feladatok és a kialakult hangulat mellett.

Mi fog hiányozni? A kollégák és a kliensek. A Pedagógiai Szakszolgálatokban nagyon magas szintű szakmai munka folyik, nagyon sokat lehet egymástól tanulni, hiszen sokféle szakma képviselője dolgozik egy teamben. Nagyon sokat tanultam a kollégáimtól és a kliensektől is. A tagintézmények vezetőitől sokat tanultam munkakapcsolatokról, vezetésről, a szakmáról, határokról és a szakmák közötti együttműködésről. Kollégáimtól a képességvizsgálatokról, tünetekről és segítettek abban, hogy holisztikus szemmel nézzek rá a problémára. A szülőktől alázatot tanultam, a gyerekektől pedig az elmaradhatatlan őszinteséget kaptam.